Öt évet töltöttem e cikk megírásával. De befejeztem, és íme, visszajöttem, hogy a mai napon veletek megosszam. Maradhat még valakiben kétely az időutazás megvalósíthatóságát illetően? 2013 május 6.

A monitoron elkezdett kirajzolódni a második lap tartalma, melyet az Atlantiszt elnyelő özönvíz olvashatatlanná tett ugyan, de a KFKI röntgen-diffrakciós készülékével sikerült újra olvashatóvá tenni.

„A következő napon Hermosszal kettesben elvégeztük a zsilipek átállítását öntözési üzemmódra, mert a második és harmadik földgyűrűn ilyenkor, a száraz évszak kezdetén a termés a jól adagolt vízutánpótlástól függött.
A beállítások ellenőrzése végett mentorom elővett egy féltve őrzött fekete kristályt, mely egy különleges rácsos szerkezetben lebegett. Ezzel a szerkezettel használója a jövőbe tudott látni, és egy ilyet Főzsilipőrként Hermosz hivatalból birtokolhatott. A kristály használatához be kellett mennünk egy kis fémszerű anyagból készült házikóba, és odabent egy több tárcsából álló szerkezetbe kellett belehelyezni és megpörgetni a kristályt.

Rövid idő múlva kiléphettünk a házból, és aszerint, hogy a tárcsákat miként állítottuk be, a körülöttünk levő világ hónapokkal haladt előbbre. Egy gyors pillantással láthattuk, hogy a mezők és legelők növényzetének víztartalma elegendőnek tűnik-e, a víztározók szintjét is felmértük, aztán visszatértünk az időutazáshoz használt kapszulába, és visszautaztunk, hogy a zsilipek finombeállítását véglegesítsük, és mindennapjainkat folytassuk.

De kíváncsiságom nem hagyott nyugodni.
- Mondd, Hermosz, miként működik ez a fekete kristály?

– kérdem tanítómat.
- Csekély értelmedet igen nehéz megpróbáltatásnak teszed ki, barátom, ha e kérdésre a választ tudni akarod – felelt bosszúsan Hermosz.
De mivel a Xénával töltött pár perc még igen élénken élt emlékezetemben, tudásszomjam meghaladta azt a kritikus szintet, ami rendes esetben kiváltja a „na jó, akkor hagyjuk” típusú reakciót –, titokban ugyanis az volt a tervem, hogy egyedül is kipróbálom a kristály erejét, hogy megtudhassam, legközelebbi találkozásunk után is gúzsba kötve hajítanak-e át holmi hajókorlátokon.
- Nézd, Hermosz, ha a tanulástól féltenél, erősítsd meg szívedet –, nem a kristályok hatalma a félelmetesebb, hanem ami bennünk van.
- Jól látod, barátom – enyhült meg mentorom – de nehogy lebecsüld a kristályok erejét.
Valami furcsa mosolyt véltem átsuhanni mesterem arcán, amitől az a furcsa érzésem támadt, hogy olvas gondolataimban, és látja a jövőt – talán azt is, hogy mire szerettem volna használni a kristáy erejét –, ami egy pillanatra elbizonytalanított.

- Itt van mindjárt ez a fekete drágakő – , ember e szigeten kívül ilyet még nem látott - folytatta aztán Hermosz. Anyaga ugyanis nem lép kapcsolatba azokkal a részecskékkel, amelyek látható világunkat akotják. Tudnod kell, hogy szemünk csak azokat a sugarakat láttatja velünk, melyek a fényt hordozzák. De a világ, amelyben élünk, ennél sokkal bonyolultabb. A szemünkkel látható tárgyak ugyanis csak mintegy huszadrészét teszik ki világunk alkotóelemeinek. A többi tizenkilenced rész nem lép kölcsönhatásba a fénnyel, ezért számunkra láthatatlan marad. De jelenlétükre következtethetünk, mert a látható részecskék úgy táncolnak a sötét anyag és sötét energia tetején, mint a hullám taraja az óceán felszínén . Ezért fekete a kristály is: abban a térfogatban, amit a rács korlátai között látsz lebegni, nincs egy olyan részecske sem, amely fénysugarakat bocsátana ki, a rendes anyag hiányát pedig mi sötétségnek érzékeljük.
- És van még egy tulajdonsága a sötét anyagnak -, folytatta Hermosz: részecskéi szimmetrikusak a rendes anyagéival, de annál sokkal súlyosabbak, annyira, hogy jól megpörgetve a téridő szövetét képesek felcsavarni és meghajlítani, amitől egy kisebb téridő-tartomány kiválik a környezetéből, és egy másik idősíkba kerül át.”

- Mindjárt megeszem a nem létező kalapomat – hüledezik Zoltán. – Azt akarod mondani, hogy ezen a 11000 éves papíron most a szuperszimmetria-elvről tart nekünk kiselőadást egy gátőr meg egy kalóz?
- Hát úgy néz ki, hogy az időutazás akkoriban gyakorlati célokra alkalmas eljárás volt. Az az érdekes, hogy a Hermosz által elmondott dolgok a mai elméleti fizika egyik ágát követik – és a mai napig nem tudjuk, hogy ezen ág következtetései megállják-e a helyüket.
- Na várjatok csak, nagyokosok – kapcsolódik be Klári is a beszélgetésbe. – Valamit azért hallottam én is arról, hogy Világegyetemünk tömegének csak 5 %-át teszi ki a barionikus anyag és energia. Azt is értem, hogy a sötét anyag részecskéi súlyosabbak a rendes anyagéinál, és hogy Einstein szerint a tömeg vagy az energia a téridő szövetét képes meggörbíteni. De mi az a szuperszimmetria? És hogy kerülhetünk egy másik idősíkba a téridőgörbület mentén?
- Hát a szuperszimmetria egy olyan rendezési elv, mely megpróbál rendet teremteni a Standard Modellen túl a képbe kerülő részecskék között –, próbálom az elméleti hátteret megvilágítani számára. - Az emberi elme ugyanis szereti a dolgokat úgy megérteni, hogy a fogalmakat jellemzőik szerint csoportosítja, és rendszerbe foglalja. Gondolj csak az elemek periódusos táblázatára – Mengyelejevék meg tudták jósolni a felfedezendő kémiai elemek fizikai tulajdonságait ezzel a gondolatmenettel. Látván a rendszer sikerességét, kiterjesztették a módszert az elemi részecskék irányába is –, a top-kvark kísérleti kimutatásához elég sokat kellett várni, de ott volt, ahol az elmélet megjósolta létezését. Hasonló megfontolások vezették Diracot az elektron antianyag párjának feltételezéséhez –, és aztán megtalálták a pozitront is, majd az antikvarkokat, melyek az antianyag változatos és igen robbanékony formáit alkotják. De a fizika már csak olyan, hogy amikor már az ember azt hinné, hogy minden fontos probléma megoldódott, jön egy jelentéktelennek tűnő megfigyelés –, aminek következtében minden addigi tudásunk megkérdőjelezhetővé válik. Ilyen apróságnak tűnt ugyanis eleinte Hubble megfigyelése, amely szerint világegyetemünk tágul. Sokan elintézték egy kézlegyintéssel: hát biztos azért tágul, mert az Ősrobbanás impulzusa még mindig tart, na de majd jön a gravitáció, mint a Tenkes kapitánya a fekete ménen, és összekapja az anyagot, hogy szét ne szóródjunk az űrbe.
- Na, ez jó – jut szóhoz Klári – a gravitáció mint a Tenkes kapitánya. De mi a baj ezzel a mesével?
- Hát csak annyi, hogy a tágulás nemhogy lassulna, hanem egyre gyorsul – ami pedig igen fagyos véget jósol Univerzumunknak. Másrészt a megfigyelt csillagászati objektumok mozgásából arra következtetünk, hogy a galaxisokat irdatlan mennyiségű sötét anyag veszi körül –, melyen a látható anyag tényleg úgy mozog, ahogy itt Hermosz elmeséli – és a kétfajta anyag viselkedését leginkább a sötét energia határozza meg, ami antigravitációs, vagyis taszító hatású.
- Ezek szerint tehát ti, fizikusok, csupán az anyag 5 %-ának tulajdonságait ismeritek? – szögezi nekünk Klári a kérdést. - Jó kis társaságba keveredtem.
- Ó, hát elméleteink azért vannak a sötét anyag természetét illetően. Én például azt hiszem, hogy a sötét anyag a szuperszimmetria-partnerekből épül fel: a Standard Modell minden fermionjának megvan a nulla spinű, sokkal nehezebb bozon-szuperpartnere, melyeknek neve a latinos „ino”-ra végződnek (gravitino, fotino, wino, zino, higgsino), és bozonjainknak is a „s” előtaggal kezdődő nevű fermion-jellegű megfelelői (squark, selectron, sneutrino, stb – de itt a stb nem egy tb nevű bozon párja, hanem a satöbbi rövidítése, úm smuon, stau)

- És azt akarod mondani, hogy a galaxisok körül ilyen szuperpartner-részecskékből álló tartományok lennének? – kérdi Klári
- Hát két irányban is folytatjuk a kutatásokat – válaszol Zoli. Egyrészt kihasználva helyzetünket – a galaxis peremén keringünk ugyanis Naprendszerünkkel – elindítottunk egy szondát az intergalaktikus tér irányába, hogy a gravitációs mérések alapján próbálkozunk többet megtudni az anyag viselkedését kormányozó tényezők mibenlétéről. Másrészt a nemrég beindított szuperciklotronban is keressük az ütközések során azokat a helyzeteket, amikor energia tűnik el: a sötét anyag ugyanis tényleg úgy nyilvánul meg számunkra, amint Hermosz mesélte famulusának – egy fekete térrész, mely nem bocsát ki fényt, és csak a gravitációs kölcsönhatásban vesz részt.
- Na és elképzelhető, hogy a Földön létezhetett olyan objektum, amely sötét anyagból állt?
- Hát erre nincs kísérleti bizonyíték – válaszol Zoli – De azon töröm az agyam, hogy a Hermosz által említett rendszer engem Lánczos Kornélnak, Einstein asszisztensének egy ötletét juttatja eszembe. Eszerint egy megfelelően sűrű henger körül egy spirálpályán forgó szerkezet létrehozhat időutazást. Hát a fekete kristály elképzelhetetlen sűrűségű lenne, ha sötét anyagból állna. A tárcsák pedig a spirál-mozgást szolgáltathatták...

- Hát ez kezd egyre izgalmasabb lenni – gyertek, tegyünk fel még egy lapot.

„- Hát most már értem, Hermosz, hogy miért olyan bőséges a termés mindig ezen a szigeten. De mondd, ha már a jövőbe tudtok utazni, saját jövőtöket milyen messzire láthatjátok be?
- Az előbb alkalmazott módszerrel csak néhány hónapra, legfeljebb egy évre tudunk az időben mozogni. Mint láthattad, térben nem haladtunk, az időkapszula egy helyben állt, a tárcsák forgatásának irányával, sebességével és tartamával választottuk meg azt az időszakot, amelyet meg akartunk látogatni. Ellenben birtokunkban van egy másik eljárás is, amellyel a Tejút közepén levő fekete csillag hatásának segítségével térben és időben hatalmas távolságokat tudunk megtenni.
- És gyakran alkalmazzátok ezt a módszert?
- Hát a jövő feltérképezése nem egyszerű feladat. Legjobb embereinket szoktuk elküldeni, de 30-40 évnél nemigen szoktak több időt eltölteni az illető korban. Például az az utazó, aki 9 évezred múlva Názáretben kezdi meg küldetését, igen kényelmetlenül utazott visszafele, a tegnap látott áttetsző kristály nélkül nem is tudtuk volna megmenteni életét. De küldetése évezredekig éreztette hatását. Rá ezer évre egy Mauritz nevű utazót küldtünk előre, aki egy viking hajóra került, ahol kiérdemelte a Fimafeng nevet. Feladata az volt, hogy szülőföldeden, Főníciában Piri Reis hajóstérképeit visszaszerezze, mielőtt illetéktelen kezekbe kerülne. A következő évezredben pedig Ettore Majoranna volt a küldöttünk, aki egy olasz fizikus képében próbálta meg felmérni, mennyire haladt az emberiség a Természet titkainak feltárásában.
- Soha nem hallottam ezekről az emberekről – válaszoltam – Itt élnek most is a szigeten?
- Hát Ettore még nem érkezett vissza a féreglyuk szájától –, mert így nevezzük azt a csatornát, mely az indulási és érkezési pontokat összeköti. A názáreti pedig következő küldetésére készül egy párhuzamos világegyetemben, őt most nem zavarhatjuk. De Fimafenggel szerintem jól meg fogjátok érteni egymást, mert ugyanolyan korhely ábrázatú ember, mint te vagy, a hajóútján igen ráragadtak a tengerészszokások –, itt Atlantiszon még senki nem látott olyat, hogy valaki hordóból inna sört, de mostanában kezd divatba jönni. Nem is beszélve szüzeink erkölcseiről, melyekben jelentős változások állottak be, mióta barátunk mesedélutánokat szervez, ahol hajósútjai történeteivel szórakoztatja leginkább fiatal hölgyekből álló hallgatóságát. Volt úgy, hogy éjszakába nyúltak a beszélgetések. Micsoda időket kellett megérnünk!
- Ó, mesterem, feltétlenül meg szeretném ismerni Fimafenget, mutass be neki, kérlek.
- Gyere hát – amott áll lakosztálya a második földgyűrű partján.

Kilépünk a zsilipőri rezidenciából és lépteinket a móló felé irányítjuk, hogy átevezzünk a belső földgyűrűre. A móló mellett hatalmas patríciusi villa áll, a vízparton pálmafákkal, kavicsos-homokos parttal, virágbokrokkal. Valami furcsa érzés kerített hatalmába, amint a pálmafa mellé értem –, egy lány ült alatta, elgondolkodva.


Szőke hajkoronája, bár másként volt fésülve, kék szeme, sudár termete láttán mennykőként hasított belém a felismerés:
- Xéna! Hát visszajöttél hozzám?

Mivel az atlantisziak általában telepatikus úton kommunikáltak, hangosan kiejtett szavaim nem éppen a várt hatást váltották ki. A szőke szépség, ahelyett, hogy felugorván ruganyos léptekkel hozzám szaladjon és karjaimba boruljon, bosszúsan rám nézett, majd Hermoszhoz intézte gondolatait, de úgy, hogy én is értsem:
- Ki ez a tökfilkó, aki megzavar pihenésemben, zsilipőr?
- Ne haragudj rá, úrnőm. Csak nemrég érkezett a szigetre, és még nem tudja, mi a jó modor és az illem. Mint parancsoltad, a lemuriakhoz küldendő naiv ügynök kiképzésének ügyében ...
Xéna szemének egy villanásával elhallgattatta Hermoszt.
- És mondd csak, hova indultatok?
- Épp Fimafengékhez tartottunk, este nagy társas összejövetel lészen ott.
- No, zsák a foltját –, mért végig tetőtől talpig a szépség, majd királynői méltósággal bevonult a villába.
- Hermosz! – szólítom mesterem.
- Mi van?
- Ez Xéna volt, a hajóslány, aki engem csapdába csalt.
- Ez Xéna, Középföld királyának lánya, te ütődött. És nem volt veled semmi szándéka, hanem politikai érdekek miatt hajózott arra, amerre te is kalózkodtál.
- De Hermosz...
- Mi van már megint?
- Én leszek a lemuriakhoz küldendő ügynök?
- Hát fogalmazzunk úgy, hogy te vagy az egyik verzió.
- De hogyan is mondtad, milyen ügynök? Naúv? Naiv? Az mit jelent?
- Majd meglátod. No gyere, mert Fimafengnek megígértem, hogy vendéget hozok, remélem, nem fognak a lányok csalódni benned”

- Hú, a szegénylegényt de megszívatják majd –, ingatta Klári a fejét.
- No, te csak ne sajnáld azt az ókori lókötőt – szólok rá. Pedig ha tudtam volna, mi következik...
De a röntgen-diffrakciós készülékből egy kis sistergés, egy tompa puffanás után kékes füst szállt fel, a fotonnyaláb kihunyt, és azon vettük észre magunkat, hogy egy elázott papírdarabot nézegetünk a KFKI alagsorának mínusz második szintjén, hajnali három órakor.