Verőfényes augusztusi délutánon ballagtam hazafele.
Semmiképp nem hagyott nyugodni a gondolat: birtokomba került az atlantiszi technológiát leíró feljegyzés, mely fellebbenti a fátylat az emberiséget leginkább izgató kérdések titkairól – de nem tudom a szöveget elolvasni, mert kárt tett benne az özönvíz, mely a kontinensnyi szigetet 11000 évvel ezelőtt elmosta.
Az iratköteg válltáskámban volt most is, és épp azon gondolkoztam, hogy be kellene vele ugornom vele a Kerületi Fizikai Kutatóintézetbe, hátha valamilyen eljárással láthatóvá lehetne ismét tenni az elmosódott részeket.

Elmélkedésemből fékcsikorgás, dobogó lábak zaja riasztott föl – tőlem vagy húsz méterre fekete limuzin parkolt le a blokkolásgátlóját túlterhelve, két öltönyös, jólfésült fiatalember indult felém térölelő lépésekkel. Azonnal átvillant az agyamon, hogy tegnap este egy internetes oldalon említést tettem felfedezésemről – alighanem a Szimatintézet egyik ügynöke is arra bóklászhatott és most meggyűlhet a bajom velük.
Szerencsére a négyes metró lejárata mellett bandukoltam éppen (elbeszélésem egyetlen fiktív eleme ez a mondat, becsszavatokra) – úgyhogy a korláton átugorva sikerült egérutat nyernem a fiúk elől, és egy épp induló szerelvényre az orruk előtt felugrani. A harmadik állomás épp a KFKI épülete közelében volt, így aztán nem sokat töprengtem, megforgattam a színüveg forgóajtót.

Bent kellemes hűvös fogadott, a falról Öveges professzor hamiskás tekintete nézett le egy óriásplakátról, hogy ugyan mi járatban van itt ismét a tékozló fiú. Azt tudnotok kell ugyanis, hogy az elméleti és a kísérleti fizikusok között van némi feszültség. A kísérletiek ugyanis mindig az elméletiektől kell megkérdezzék, hogy mi után is kellene mostanában kutatni. Az elméletiek nagyszívű emberek, és megmondják nekik.

De a kísérletek, ha jól végzik őket, néha nem várt eredményeket hoznak, amivel a kísérletiek ismét az elméletieket nyaggatják, hogy magyarázzák már ugyan meg, hogy mit is kísérleteztek ők itt ki. Hát csoda, ha néha elszakad a cérna?
Persze, a kísérletieknek egész más az álláspontjuk, azt hiszik, hogy mi egy potenciométert sem vagyunk képesek beállítani, de ez azért nem egészen így van, és szerintem én most egész objektíven elmagyaráztam számotokra a probléma lényegét.

Szóval csak azért mondom el mindezt, hogy minden árnyalatát érthessétek annak a mosolynak, amellyel a fogadópultnál ügyködő bájos fizikusnő fogadott:
- Isten hozta az oroszlánverembe, Ander !
- Kezét csókolom, Emma – válaszolok kissé megkönnyebbülten. Tavaly, a friscói konferencián kissé összerúgtuk a patkót a KFKI-sokkal a gravitációs állandó ügyén, de szerencsére, most nem az a csoport a délutános, hanem Emmáék és jóbarátom, Pásztor Zoli.
– Bent van Zoli? – kérdem Emmát, mintha a múlt kísértő árnyait szertefoszlatta volna az idők szele.
- Igen, lent van a mínusz kettőn, és valószínűleg marad is reggelig.
- Lemehetek?
- Itt írja alá – tolja felém a bejelentőívet Emma.

No. Mégiscsak vannak rendes kísérleti fizikusok is. A liftből kilépve már nem az a feszes rend és légiesség fogad, mint a fenti csarnokban. Kábelkötegek tekergőznek a falakon és a padlón is, elektrosztatikus zaj lengi be az egész szintet, hogy az ember szinte úgy érzi, hogy füle bojtját Szent Elmo tüzének kékes fénye csiklandozza.
Belépek a krisztallográfiás terembe, ahol épp nagyot döndül a drága diffraktométer – Zoli épp egy potenciométert próbált jobb belátásra téríteni, a cipője talpát sem kímélve.

Harmincas éveinek közepén járó magas szőke fiatalember kapja fel a fejét jöttömre. Hosszú haja és könnyen huncut mosolyra fakadó arca valami kerub-szerű jelleget kölcsönöznek neki – ami különben nem tett jót oktatói előmenetelének. Emlékezetes maradt, mikor egy másodéves kolléganő a Van der Waals generátorral jól megperzselte ujját, mert inkább az előadóra figyelt, mint mondanivalójára. Föl is merült a kari tanácsban, hogy inkább a kutatómunkát kellene rábízni – de aztán a HÖK képviselőnője kívánságára elálltak tervüktől. A kis hölgy ugyanis szexuális diszkriminációnak kategorizálta a döntéstervezetet – a profok erre csak pillogtak, mint béka a levesben, és rátértek inkább a költségvetésre.

- Szia, Zoli. Segíthetek? – kérdem, mintha világéletemben az elektrotechnika guruja lettem volna.
- Szervusz, Ander. Kösz, csak ezt az utolsó impulzust kellett megadnom, hogy minden a helyére rázódjon. Hát téged meg mi szél hozott erre?

Előadom röviden történetemet, és előszedem a papírköteget.
Zoli gyanakodva nézi.
- Te, hát ez papír. Azt meg 105-ben készítettek először Kínában – hogy lenne ez a paksaméta 11000 éves?
Mondom, hogy ez a baj a kísérletiekkel. Ha van egy szép elmélet, nem örülni akarnak először neki, hanem azt nézik, hogy mi nem stimmel vele.
- Nohát, ha jól tudom, van nektek itt lenn radiokarbon kormeghatározásra szolgáló készüléketek. Azzal hány évre visszamenőleg tudtok kormeghatározást végezni?
- Igen, nemrég szereltük be a részecskegyorsítós tömegspektrométert – ezzel cirka hatvanezer évre tudunk visszatekinteni az instabil 14-es szénizotóp elbomlásának mértékén keresztül. No, adjál csak néhány fecnit azokból a lapokból.

Három különböző oldal sarkából lenyisszantok egy-egy pici darabot, és átadom Zolinak, aki időközben működésbe helyezte a spektrométert. A darabkákat sósavval, desztillált vízzel, majd marószódával semlegesítette, majd a fél miligrammos próbatesteket behelyezte a kapszulákba, a standardok közé és beindította a részecskegyorsítót.
Az eredmények nagyobb szórást mutattak a vártnál: 10950, 4045, 3006 – számoljuk a korrekciók elvégzése után.
- Ha a földrajzi eloszlás szerinti korrekciókat is beleszámoljuk, akkor is valami baj lehet a géppel, vagy a standardokkal – hümmög Zoli – hisz 1950-től számolunk visszafelé és olyan papírt még senki a világon nem látott, ahol ez az érték 2000 felett lett volna.
- Ezt magyarázom neked, barátom. Te vagy a második ember, aki ilyet lát.

Kikapcsoljuk a spektrométert és most már egyre izgatottabban megyünk át a röntgen-diffrakciós készülékhez, hogy megpróbáljuk láthatóvá tenni az özönvíz által megrongált lapokra rótt írást. Óvatosan a mintatartó állványra rögzítjük az első elmosódott lapot, és a röntgensugár elkezdi letapogatni az évezredekkel ezelőtt rárótt betűket és ábrákat.

A föniciai kalóz története újraéled szemünk láttára.
„Hermosszal töltött napjaim során a szigetlakók életének mind több részletével megismerkedtem. Megtanultam társadalmuk működésének rendjét, hierarchiáját. Azonosulni kezdtem céljaikkal is: a Lemuri kontinenssel folyó versenyt megnyerni lett életünk értelme. Terjeszkednünk kellett, mert a lemuriak már majdnem egész Afrikára kiterjesztették fennhatóságukat. A technológiát mind hatékonyabban kellett alkalmazni, mert az erőforrások kezdtek kimerülni. Az időutazás, a teleportáció és az anyagok egymásba való átalakítása mindkét kultúrának rendelkezésére állott - a harc kimenetele tehát az elkötelezettségen és a kitartáson múlott. Egyre inkább az lett az érzésem, hogy életemet azért hagyták meg, hogy ebben a harcban a számukra szokatlan gondolkodásmódomból előnyt csikarhassanak ki maguknak.

Hát el is magyaráztam nekik a „valamit valamiért” elvet: én megvilágítom az ő problémáikat az én szempontomból – cserébe az ő tudásukért.
A tudás osztódással szaporodik – állították ők: minél többen tudjuk, annál többet tudunk.
Hermoszt kinevezték mentoromnak, hogy a szigeten eltöltendő idő alatt megtanuljam a kristályok használatát. Másnap reggel utunk egy hatalmas csarnokba vezetett, ahol egy áttetsző kristály előtt néhány szigetlakó állingált.
Hermosz egy rajzot készített, amelyen bemutatta, hogy ez a kristály mimódon pásztázta le az emberek szöveteiben levő sejtek szerkezetét és működését meghatározó kettős spirál alakú kapcsolótáblát, mely a sejtmag belsejében helyezkedik el.
- Látod, az itt kódolt információ alkalmassá tesz minket egészségesen élni és tovább is adni az életünk. A kristály egymás mellé vetíti a program alapján készített virtuális szöveti képet és azt a képet, amit a vizsgált személy testén az átvilágítás során nyer. Ha különbség van a kettő között, módunkban áll az eltérést korrigálni egy pár órás szövet-regeneráló sugárzással: daganatok, elzáródott erek, sebesülések és levágott végtagok rövid idő alatt teljes mértékben gyógyíthatók.
- Hiszen akkor ti nem is lesztek betegek – meg sem öregedtek talán? – kérdem meglepetten Hermoszt.
- Ugyan, mi lenne a világból halál nélkül. De igen, mi is öregszünk, de sokkal lassabban nálatok: a kódcsomagok végei levő burkok újratermelésével 10-15-ször tovább élünk, mint ti.” Zoli levette az első lapot a mintatartóról és lassan a többire helyezte.
- Hát ez meredek. Arra rájöttem, hogy a kódcsomagok a kromoszómákba csavarodott DNS lehet. De milyen burkokról lehet szó, melyek az öregedést lassítanák?
- Ide segítséget kellene hívnunk. Amíg kicseréled a lapot, áthívom Klárit, hátha többet tud mondani ezekről a kromoszóma-sapkákról.

A hálózatra kapcsolt számítógépbe bepötyögöm a Hedi.A.K... e-mail címet, és egy kétségbeesett üzenetet küldök régi biológus ismerősömnek, hogy ugorna már át a KFKI alagsorába egy kis rejtvényfejtésre. Szerencsére Klári online volt, és amint hallotta, hogy genetikai rejtvénybe botlottunk, azonnal hajlandó volt átjönni.
Pár perc múlva egy határozott koppintás után tágra nyílt a terem ajtaja és gyors léptekkel megérkezett Klári. Az üdvözlést elintézte egy hátbaveréssel meg egy- Na, mit találtatok már megint? – tel.
- Itt vannak valami leszkennelt fotók, melyek a kikezdhetetlen egészség és a halhatatlanság kulcsát rejtik – térek a lényegre. Mik azok a piros sapkák a kromoszómák végén – valóban van ilyesmi, vagy csak mese az egész?
- Ezek a fizikusok sosem látják a fáktól az erdőt. Hát persze, hogy vannak – évek óta kutatjuk a telomérek szerepét az öregedésben. Azt, ugye, tudjátok, hogy a kétszálú DNS-molekula a másolódása során kettéválik, és mindkét szál kiegészül az aminosav-sorrendjüknek megfelelő új lánccal. A folyamat a lánc kettéválásával kezdődik, és a folyamat végén nyerünk az eredetivel majdnem megegyező DNS-molekula-párt.
- Figyeltem ám, Klári. Majdnem azonosat mondtál – itt van a kutya elásva?
- Hát úgy tűnik, igen. Képzelj el egy tekercses magnószalagot, amelyet át akarsz másolni egy másik szalagra – ez lenne a replikáció. De valahányszor a szalag végigfut, a tekercs mindig becsíp egy kicsit a szalag végéből. Amíg tart a szalagvégi blankból, nincs semmi baj – de ha a leszakított részen már épp egy ária záróakkordja van kódolva, élvezhetetlen a szalag. Hát így vannak valahogy ezzel sejtjeink DNS-láncai is: a másolás során lekopó, minden másolásnál egy kicsit rövidülő DNS-szakaszt telomérnek nevezzük. Mikor ez a szakasz elkopik – pont úgy, mint a magnószalagos példában – a sejt nem képes tovább osztódni, funkcióját feladja, ablakába kitűzi a kapitulációt jelző zászlót és átadja magát az eltakarító brigádnak, hogy helyét valami támasztószövet vegye át. Nos, a második ábrán, ahol azt az X alakú kromoszómát látjátok, a piros sapkák ezeket a feltekeredett teloméreket jelképezik
- Hiszen akkor csak annyi a teendő, hogy odabiggyesszünk néhány milliméternyi töltelék-DNS-t időnként a kromoszómák végére, és kész az örök élet receptje. Ez megoldható – néz szét tettrekészen műszerei között Zoli.
- Ne oly hevesen, Zoltán – csitítja Klári. Nem kell semmit biggyeszteni: megvan minden sejtnek a maga kis telomér gyártó csarnoka, amit telomeráznak nevezünk. De az a gond, hogy ezek a kis manufaktúrák csak a magzati élet kezdetén működnek teljes gőzzel, amíg a szövetek kialakulása tart. Utána a végleges sejtek telomerázai lehúzzák a rolót és bezárnak, néhány kivételtől eltekintve: egyes immunvédekezésben résztvevő sejteket termelő szövetekben maradnak aktív telomerázok, valamint a spermiumtermelő hereszövetek és a petesejteket szolgáltató petefészkek kivételek – de egy idő után ezek is lehúzzák a rollót. A többi szövetben a DNS-lánc másolása egy olyan számláló-mechanizmust hoz működésbe, mely egy adott érték elérésekor a sejtfunkciók egyre fokozódó kiesését okozza, és ami az öregedés folyamatáért felelős.
- Hát járjunk túl a Természet eszén és adjunk olyan jelet az öregedő sejteknek, mintha még a magzati korban lennének, és húzzák fel telomerázai rolóját. Izmaink rögtön visszanyernék fiatalkori erejüket, bőrünk rugalmasságát, csontjaink teherbírásukat – de neuronjaink kapcsolatai megmaradnak, tapasztalataink, tudásunk nem szenvedne kárt a fiatalodás során – kezdek belemelegedni ötletem előnyeit ecsetelve.
- Persze, mit is várhatna az ember tőletek mást, mint elméleteket – hűt le Klári. Korábban kellene ahhoz kelned, hogy a Természet eszén túljárj. Ugyanis van egy kis csapda a dologban: nemhiába gátolja meg szervezetünk a telomeráz-gyártást testünk nagy részében: ez egy „valamit valamiért„ típusú üzlet. A csapda pedig a rákbetegség képében tizedeli az emberiséget évezredek óta. Azt, ugye, még a fizikusok is tudják, hogy a daganatos sejtekben egy pinduri genetikai mutáció indítja el azt a folyamatot, amelynek következtében egy sejtkolónia függetleníti magát az osztódását szabályozó restrikcióktól, és ész nélkül elkezd szaporodni. Sugárzásokkal, mérgező vegyszerekkel teli világunkban az ilyen mutációk száma egyre nagyobb, hatásukra testünk mind több pontján indul el naponta egy kis fészekalja rákos burjánzás. De a telomérek – amiktől olyan ráncos lesz a bőrünk, petyhüdt az izomzatunk és törékenyek a csontjaink – a rákellenes harcban a mi szövetségeseink: az előbbbi kis vadóc sejtcsoport ugyanis csak addig szaporodik, míg telomer-szakasza elfogy, és akkor a nagyra törő sejtcsoport szappanbuborékkent elpukkan, prédájává esve a fagocitákból álló eltakarító rohambrigádnak. Csak akkor van baj, ha a burjánzás során a módosult sejtvonal még egy újabb mutációt szenved, mely a lehúzott rollójú telomeráz-manufaktúrát aktiválja. A telomeráz ugyanis végteleníti a folyamatot, és most már a szervezet védekező mechanizmusait meghaladja a rákkal való küzdelem.

Logikus volt, amit hallottam – de akkor mire utalhattak az atlantiszi feljegyzések?
- De honnan is vannak ezek a fotók? – kap észbe Klári.
Röviden előadjuk Klárinak eddigi felfedezéseink hihetetlen történetét, aki egyre kerekebb szemekkel néz ránk.
-De fiúk, ezek a kutatások néhány éve folynak csupán. Tízezer évvel ezelőtt nem lehetett meg az a technológia, amivel a telomereket felfedezhették volna...
- Hacsak...
- Hacsak egy kísérlet során be nem szorult valahol egy potenciométer, és megsemmisült az egész berendezés – gondolkozik hangosan Zoli.
- Lássuk csak, az általad elmondottakon kívül van-e egyéb elméleti akadálya annak, hogy a telomerázok aktiválásával az örök ifjúság lehetőségét megvalósítsuk?

Hosszú csend ülte meg a labort, átéreztük a kérdés súlyát.
-Hacsak az nem, hogy a telomerázzal felvértezett örökös regenerációra képes sejtvonalakat is kordában kell tudni tartani – kezdi bizonytalanul Klári.
- Hát ez elméletileg megoldható- válaszolom – a sejtek DNS-ébe be lehet építeni olyan stop-információkat, amelyek megszabják, hogy meddig nőjön például egy csont vagy vastagodjon egy izomcsoport.
- Ez digitalizásással megoldható – vág közbe Zoli – tehát két magyarázata lehet az atlantiszi eljárásnak: vagy olyan tiszta és sugárzásmentes volt a környezetük, hogy nem volt szükségük a telomeráz-gátlásra, vagy egyéb módon szűrték ki a daganatos sejtgócokat. És ha sikerült digitalizálni a DNS-szekvenciát, akkor ennek az utóbbi eljárásnak is megvan a gyakorlati alkalmazhatósága – erre utalhatott Hermosz, amikor a vizsgált szövetről alkotott virtuális képet összehasonlította a DNS-ben kódolt képpel. De ez a módszer is csak akkor hatékony, ha a környezetben a mutációkat kiváltó tényezők egy bizonyos küszöbértéket nem haladnak meg – de ezt majd az elméletiek kiszámolják – villantott felém barátom egy mosolyt.

Felálltam és egy újabb lapot tettem a részecskegyorsítós tömegspektrométer mintatartó állványára.